A kezdő osztályfőnök naplója

Ma gólyatáboroztunk. Jó volt. Túl jó.

A gyerekek nagyon szimpatikusak. Nekem is, és egymásnak is. Vegyesek, színesek, elevenek, vagányak. Aggódtam korábban, hogy jaaj, majd a nagyok "megeszik" az enyéimet, de most nem tartok tőle. Kiállnak majd magukért, biztos vagyok benne.

Reggel azért izgultam. Izgultunk a másik kezdő osztályfőnök kolléganőmmel, aki szintén ma tartotta a gólyatábort, bár ő csak délelőtt. Szóval lenéztünk az elsőről az aulába, és ott volt 60 db 12-13, ill. 14-15 éves gyerek. Végül kolléganőm találta fel magát hamarabb, elvitte az övéit, aztán mi is felvonultunk. A dísztermet választottam, mert az jó nagy, körbe lehet ülni. Névsort olvastam. A 30-ból 29-en ott voltak. Jééé, „ezek” eljöttek!!! :))) A kimaradó kislány meg levelet írt a gimibe nekem, hogy szüleivel nyaral, ezért nem jön.

Csönd van. Tudom, hogy nem tart sokáig, de nekem is kellemetlen, hogy 29 db gyerek megilletődötten ül. Én is meg vagyok illetődve, de hát nem ülhetünk így egész nap, szóval elkezdem. Pár szó a gimiről, pár a névadóról, aztán a tagozatról, majd magamról. Még mindig csönd van, kérdés nincs.

Aztán bemutatkoznak egyesével. Mindekihez próbálok felírni magamnak 1-2 érdekességet. Van, aki szeret lovas-íjászkodni, más érdeklődik a fotózás iránt, van három vizilabdásom, az egyik kislánynak meg 6(!) testvére van. A zenét hallgatok, számítógépezek, biciklizek elég általános dolgok, sokan említik.

Érzem, hogy talán mozogni kéne picit, úgyhogy körbenézünk a suliban. Kész labirintus, mondják, de hát én is nehezen tanultam meg tájékozódni, igazából végérvényesen akkor, mikor tavaly félévkor az összes teremre én raktam ki az órarendet.

Visszamegyünk, újra körbeülünk, jön a hagyományos "névkígyó". Az első mondja a saját nevét, majd az utána következő hozzáfűzi a sajátját is, végül az utolsó, vagy a legelső felsorolja az összes nevet. Na, ez oldotta a feszültséget. Súgtunk egymásnak összevissza, félreértettünk, javítottunk, segítettünk, jó volt. És a végén én hibátlanul mondtam el az egész osztályt. Éééén, akinek máskor 15 főhöz is hónapok kellenek. Persze hamar rájöttem, hogyha mondjuk Noémi leveszi a rózsaszín felsőjét, és szétszóródnak, meg keverednek egymás közt, már kavarom picit a lányokat, de nem vészes.

Játszunk még egy picit a nevekkel, majd pihit meg kajaidőt rendelek el, kicsit kiszabadulok a méhkasból :)) 2 kissráccal a tanárinál találkozok, kiderül, hogy máris elkavartak, és nem találják a -jelenleg működő- WC-ket (a többi felújítás alatt) Beszerzem a diákigazolványaikat, meg a szép új egyenpólónkat, amit fenn később kiosztok. Aztán egy kis mozgásos, párkereséses-kiesős játék, majd jön a neheze: rajzoljanak. Mindegy mit, valami olyasmit, ami jellemző rájuk, ami őket mutatja be. Nem kell művészi alkotásnak lennie. Nehezen oldódnak. Mit-rajzoljak, nem-tudok, stb. A végére azért csak készül valami rajz, mindenki részéről. Körbemutogatják egymásnak, próbálunk beszélni róla, több-kevesebb sikerrel. Volt egy olyan tervem, hogy be kéne szedni a rajzokat, de aztán, amikor nagyon ódzkodnak, azt ígérem, hogy mégsem. És nem akarok következetlen lenni. Aztán az élet megoldja helyettem. Vagyis az egyik kislány. Elkezdi gyűjtögetni a rajzokat, emlékbe, addig-addig míg mindenki odaadja a már összegyűrt/hajtogatottat is. Szerintem a 29-ből kb 26 biztos megvan. Aztán később odamegyek a kislányhoz, és megkérem, úgy tegye el, hogy majd egyszer 6 év múlva elő tudjuk venni. OK.

Na, most már viszont nagyon szenvedünk odabenn, a hiperaktivitás jelei mutatkoznak, úgyhogy menjük ki sétálni a városba, ligetbe. Tetszik nekik az ötlet. Előtte megint kicsit szabadon engedem őket benn, kaja, miegymás. Jön föl a könyvtáros tanár úr, hogy gondolta, hogy mi vagyunk, már a zajokból hallani, hogy ezek a KICSIK :) Ekkor már nagyon oldottak, úgyhogy séta előtt megpróbálom rávenni őket, hogy azért kutlúráltan vonuljunk végig a városon. Egész jól működik. Megnézzünk a Kossuth teret, a Horváth Mihály-szobrot, megmutatom merre találnak egy papírboltot, élelmiszerboltot, postát, hol a mozi, hol van a kisösvény a buszállomás felé, elvégre is a társaság 65-70 %-a vidéki.

A séta végén a ligetbe megyünk. A bent legharsányabb helyi kissrác segít, hogy ne akarjak extra kerülővel menni :), közben jót beszélgetünk. A ligetben épp helyet keresek egy újabb játékhoz, amikor megtaláljuk a játszóteret. Mint egy halom óvodás, úgy rohamozzák meg a játékokat, és iszonyúan leköti őket. Maradni akarnak. Jól van, én nem sietek sehova, úgyhogy itt töltünk jó 1-1,5 órát. Itt lehetnek hangosak, elevenek. Kár, hogy nincs nálam fényképezőgép. Olyan jó pillanatképek készülhetnének! Ismerkednek egymással, nyilván máris klikkek alakulnak. Én járkálok a klikkek között, beszélgetek a gyerekekkel. A visszajelzésekből az jön le, hogy jól érzik magukat. Van, hogy egyik-másik odaszalad, hogy tanárnő, itt sokkal jobb fejek az osztálytársak, mint a régi sulimban, vagy húú, tanárnő sokkal aranyosabb, mint a régi osztályfőnököm (na, ezzel azért várd meg a matekórát, mondom baromi "fenyegetően" :)), vagy jéé, már meg is tanultam a neveket, illetve volt egy tanárnő, de jó lenne ilyen minden nap a sulikezdésig. No, persze elosztom kettővel, de azért még így is nagy sikernek tűnik a dolog.

Aztán az utolsó játékhoz már nincs nagyon kedvük, fáradtak, és kiesésre játszanak, úgyhogy inkább visszamegyünk, aminek jobban örülnek.

Fenn még vagy 3-szor elmondom a tankönyvvásárlás meg az első tanítási nap mikéntjét, hogyanját majd útjukra engedem őket. Velem együtt 30 elégedett ember, akiknek nagyon szimpatikus a másik, akik úgy tűnik jól tudják érezni magukat egymás közt, és akik talán izgalommal várják a ránk váró 6 évet.